Elérkezett az utolsó hetem a nyári szünetből. De nem ezért adtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek.
Jövő héten már suli. T_T Ajjj... ha erre gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy csak évek pocsékolása az életemből. Igaz ez nem olyan vészes, mint a tanító szak, de akkor is... lehet ebben az évben már nem is lesz japán órám és akkor már megint panaszkodhatok, hogy miért nem tanulhatom azt, amit akarok?? Azt is hallottam már, hogy Japánban egy diplomával nem megyek semmire... akkor most nem mindegy hogy van-e vagy sincs?? Az élethez csak szerencse kell. Másnak csak érettségije van, és kint él Japánban, azóta már férjhez is ment, szeretik egymást, és még dolgozni se engedi a férje... Boldogan élnek. Én meg itt szenvedek lehet a semmiért.
Tegnap nagyon furcsa gondolatok voltak a fejemben, még aludni se tudtam nagyon... Hogy már huszonéves vagyok, és annyi tervem van, amit meg akarok valósítani, de úgy érzem, hogy kifutok az időből. Pont ezért írtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek. Nincs senkim (barátom), aki tudna segíteni a jövőmön, magam meg édes kevés vagyok mindenhez.
Ha lenne pénzem, biztos abbahagynám a sulit, és CSAK a japán tanulásra fordítanám minden időm és energiám. Magántanárhoz járnék, élvezném az életet, és sokkal közelebb kerülhetnék az álmom megvalósításához. Így meg, ahogy csak szállnak a főiskolás (egyetemes) XD éveim, egyre rosszabb és rosszabb érzés kerülget, hogy csak öregszem, de semmit se haladok előre. Ez idegileg kikészít. X_X
Ma volt egy különös álmom. MaKo, nem tudom, olvasod-e, de Veled és a szerelmeddel álmodtam. ^^ Szolnokon, az állomásnál voltatok, én meg kicsit messzebbről figyeltelek Titeket (én is mentem valamerre, de megálltam, és úgy néztelek). Te a pároddal szemben álltál, Ő pedig gyengéden átölelt Téged. Nem tudtam levenni a szemem Rólatok, és egyszer csak Satoshi rámszegezte a tekintetét. Olyan komoly tekintete volt, amit még sose láttam. Én nagyon mosolygós lány vagyok, és ha Rólatok van szó, tudod, Ti vagytok nekem a fény a sötétségben. Viszont az álomban nem tudtam mosolyogni. Olyan furcsa volt. Olyan komoly nézése volt, és mikor láttam hogy rámnéz, normális esetben elmosolyodnék és gyorsan elvenném a tekintetem, de az álmomban csak néztem a hatalmas szemeimmel, és csak néztük egymást perceken át. Ő.Ő Majd elindultatok (olyan mintha a "szolnoki repülőtérre" kísérted volna ki), XD azaz buszra szálltatok. Leghátul álltatok az ablaknál, és mindketten figyeltetek engem (MaKo, Te még intettél is nekem!), én meg elkezdtem sírni, mert elmentetek. ;__; Sírtam és sírtam, majd felkeltem és "szokás szerint" könnyes volt a szemem. xD
Nagyon érdekes volt. Talán azért, mert Ti voltatok, talán azért, mert épp egy Satoshi nevű srácot ismertem meg. Igazság szerint 2 napig voltam boldog, mikor megjelölt, hogy érdeklem, és mikor írt nekem egy levelet. A gond, hogy nem tud angolul. Én meg igaz, hogy japánul írtam vissza neki, de még nem volt telepítve a japán nyelv, ezért simán a romajit használtam. Attól tartok, azt se tudta elolvasni, vagy csak eddig tartott az érdeklődése felém. Pedig olyan hatást váltott ki belőlem, amitől éreztem, hogy tényleg meg szeretném őt ismerni... és végül ez lett a vége. Még gondoltam, megvárom a mai napot, hogy visszaír-e, de végül nem írt vissza. Most már van japán nyelv a gépemen, írhatnék neki karakterekkel, de miért a lány fusson a fiú után? Ebből már kinőttem. Én még mindig az a fajta vagyok, aki szereti, ha valaki küzd érte. Nem úgy akarok párt, hogy ráerőltetem magam, és nyomulok, mert nekem tetszik, meg aranyos. Azt akarom, hogy ő vegyen észre, és ha kell, küzdjön!! Nekem nem kell olyan, hogy "Na nem tudsz folyékonyan beszélni japánul? Jól van akkor keresek olyat, aki tud." Ez számomra nem is férfi. Aki már az elején felad mindent. Heh... de lehet ilyen felfogással nem találok senkit?! Akkor nem is kell senki.
Jövő héten már suli. T_T Ajjj... ha erre gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy csak évek pocsékolása az életemből. Igaz ez nem olyan vészes, mint a tanító szak, de akkor is... lehet ebben az évben már nem is lesz japán órám és akkor már megint panaszkodhatok, hogy miért nem tanulhatom azt, amit akarok?? Azt is hallottam már, hogy Japánban egy diplomával nem megyek semmire... akkor most nem mindegy hogy van-e vagy sincs?? Az élethez csak szerencse kell. Másnak csak érettségije van, és kint él Japánban, azóta már férjhez is ment, szeretik egymást, és még dolgozni se engedi a férje... Boldogan élnek. Én meg itt szenvedek lehet a semmiért.
Tegnap nagyon furcsa gondolatok voltak a fejemben, még aludni se tudtam nagyon... Hogy már huszonéves vagyok, és annyi tervem van, amit meg akarok valósítani, de úgy érzem, hogy kifutok az időből. Pont ezért írtam ezt a címet ennek a bejegyzésnek. Nincs senkim (barátom), aki tudna segíteni a jövőmön, magam meg édes kevés vagyok mindenhez.
Ha lenne pénzem, biztos abbahagynám a sulit, és CSAK a japán tanulásra fordítanám minden időm és energiám. Magántanárhoz járnék, élvezném az életet, és sokkal közelebb kerülhetnék az álmom megvalósításához. Így meg, ahogy csak szállnak a főiskolás (egyetemes) XD éveim, egyre rosszabb és rosszabb érzés kerülget, hogy csak öregszem, de semmit se haladok előre. Ez idegileg kikészít. X_X
Ma volt egy különös álmom. MaKo, nem tudom, olvasod-e, de Veled és a szerelmeddel álmodtam. ^^ Szolnokon, az állomásnál voltatok, én meg kicsit messzebbről figyeltelek Titeket (én is mentem valamerre, de megálltam, és úgy néztelek). Te a pároddal szemben álltál, Ő pedig gyengéden átölelt Téged. Nem tudtam levenni a szemem Rólatok, és egyszer csak Satoshi rámszegezte a tekintetét. Olyan komoly tekintete volt, amit még sose láttam. Én nagyon mosolygós lány vagyok, és ha Rólatok van szó, tudod, Ti vagytok nekem a fény a sötétségben. Viszont az álomban nem tudtam mosolyogni. Olyan furcsa volt. Olyan komoly nézése volt, és mikor láttam hogy rámnéz, normális esetben elmosolyodnék és gyorsan elvenném a tekintetem, de az álmomban csak néztem a hatalmas szemeimmel, és csak néztük egymást perceken át. Ő.Ő Majd elindultatok (olyan mintha a "szolnoki repülőtérre" kísérted volna ki), XD azaz buszra szálltatok. Leghátul álltatok az ablaknál, és mindketten figyeltetek engem (MaKo, Te még intettél is nekem!), én meg elkezdtem sírni, mert elmentetek. ;__; Sírtam és sírtam, majd felkeltem és "szokás szerint" könnyes volt a szemem. xD
Nagyon érdekes volt. Talán azért, mert Ti voltatok, talán azért, mert épp egy Satoshi nevű srácot ismertem meg. Igazság szerint 2 napig voltam boldog, mikor megjelölt, hogy érdeklem, és mikor írt nekem egy levelet. A gond, hogy nem tud angolul. Én meg igaz, hogy japánul írtam vissza neki, de még nem volt telepítve a japán nyelv, ezért simán a romajit használtam. Attól tartok, azt se tudta elolvasni, vagy csak eddig tartott az érdeklődése felém. Pedig olyan hatást váltott ki belőlem, amitől éreztem, hogy tényleg meg szeretném őt ismerni... és végül ez lett a vége. Még gondoltam, megvárom a mai napot, hogy visszaír-e, de végül nem írt vissza. Most már van japán nyelv a gépemen, írhatnék neki karakterekkel, de miért a lány fusson a fiú után? Ebből már kinőttem. Én még mindig az a fajta vagyok, aki szereti, ha valaki küzd érte. Nem úgy akarok párt, hogy ráerőltetem magam, és nyomulok, mert nekem tetszik, meg aranyos. Azt akarom, hogy ő vegyen észre, és ha kell, küzdjön!! Nekem nem kell olyan, hogy "Na nem tudsz folyékonyan beszélni japánul? Jól van akkor keresek olyat, aki tud." Ez számomra nem is férfi. Aki már az elején felad mindent. Heh... de lehet ilyen felfogással nem találok senkit?! Akkor nem is kell senki.
